Évek óta terveztem. De nem találtam. Aztán végre előkerült, és elkezdtem. Megírni a gondolatot. De más lett. Könyv lett. Tizenhat. Amiben olvasható, látható. Amit most megpróbálok megírni, megmutatni. Azt, hogy nincs semmi veszve. Nincs veszve, ha nem úgy sikerül, ahogy elvárják, ahogy elvárod. Ahogyan kellene. De lehet másként. A fontos: a belső. A bizonyítvány, amit belül írnak. Amit belül írsz. Magadnak.

A tanévzáró után sokan büszkén teszik közszemlére csemetéjük kitűnő bizonyítványát. Az én anyukám – ha már akkor is lett volna erre lehetőség – sosem tette volna ezt. Hogy miért? A képen tökéletesen látható. És ha ezeket a jegyeket nézzük, nem volt mire büszkének lennie. Ha az eredményeimet nézzük, az élet iskolájában elért eredményeket, akkor már egészen más lenne a helyzet. De ma már nem teheti meg. Már nem tudja megmutatni a bizonyítványomat. Már csak én tudom. A bizonyítványomat, ami én magam vagyok. Aki lettem. Mert a papír bizonyítvány nem tud soha igaz képet adni a tulajdonosáról. A bizonyítvány maga az ember. Akit megismerünk, és mi magunk tudjuk osztályozni. Attól függően, hogy a másik mennyit jelent számunkra. De ezt nem lehet számokkal, osztályzatokkal értékelni. Számomra az Olvasók osztályzata jelenti a valóságot, azt, amit elértem, amivé, akivé váltam. Jobban örülök annak az ötös osztályzatnak, amit az élet, amit az olvasók adnak, mint amit a tanár adott volna. Sokan kapnak kitűnő bizonyítványt az iskolában, aztán az életben megbuknak. És sok iskolai bukott diák kap kitűnő bizonyítványt az életben.

Ez a bizonyítvány tanulság. És biztatás. Nem, nem arra, hogy nem kell tanulni. Hanem arra, hogy egy rossz kezdésből lehet jó folytatás. Hogy a jegyek nem feltétlenül jelentik, hogy a rossz tanuló semmire nem viszi az életben. Nem szabad aggódni, ha a jegyek nem a legszebbek a bizonyítványban. Az a fontos, hogy az életben legyenek szépek.