Este van. A pályaudvar aluljárójában bandukolsz a
vágány felé, ahonnan vonatod indul. Egy férfi jön
feléd bizonytalanul, és messziről halkan kérdez
valamit. Bár nagyjából érted mit akar, mégis
rákérdezel. És igen, jól hallottad. Száz forintot kér.
Nem mondja mire, de érzed, hogy metrójegyet
akar venni az automatából. Először nemet
mondasz, de valami megszólal belül. Érzed, hogy
nem italra kéri, nem azért, mert ebből él. Talán
elveszítette a pénztárcáját, vagy ellopták… de
mindegy is. Azt érzed, hogy adnod kell. És
visszafordulsz. Látod, hogy többeket is félve
megszólít – sikertelenül. Odamész hozzá, kezébe
nyomsz két ötvenest, megköszöni, te pedig mész
a vonatodhoz. És jól érzed magad. Mert érzed,
hogy valóban segítettél. Még szemed sarkából
látod, hogy valóban a jegykiadó automatához
megy. Jól érezted. És jól érzed magad. Mert
tényleg segítettél. Picivel, de mégis sokat. Neki.
És érzed, hogy ez a pénz nem fog hiányozni, hogy
visszakapod. Sokszorosan. Aztán… Egy órával
később leszállsz a vonatról. Elindulsz a
félhomályos úton, de most nem arra, amerre
szoktál. Valamiért pár méterrel arrébb lépdelsz.
Pár lépés után lepillantasz a földre, és… nem
hiszel a szemednek. Egy picire összehajtogatott
bankjegy fekszik ott. Egy ezerforintos. Szinte
láthatatlan a majdnem sötét utcán. De te
észreveszed.

Lehajolsz érte, és… mit érzel, mit
gondolsz ebben a pillanatban?