Idézetek 2017-11-11T07:37:30+00:00

Idézetek…

Van a kávé…

A fekete. Olyan, mint az élet. Sötét és keserű. És van a kávéház. Ahol nem a kávé a legfontosabb, hanem a találkozás. A beszélgetés. Két ember beszél, beszél, beszél, és egy napon a kávé más értelmet nyer. Átalakul érzelmekké. Többé már nem egyszerű kávé, hanem barátság, szeretet, vagy éppen szerelem. Az iránt, akivel a kávézás élményét az ember megosztja. Attól kezdve minden csésze kávé ezt jelenti. A másikat. Még akkor is, ha nincs jelen. Emléke, emlékeztetője lesz. És ekkor már nem sötét, és nem keserű.

Van az út…

És van, hogy az úton egyedül kell menned. Mert a te utad, a te feladatod. Csak te járhatod be, senki más, mert neked kell a rád váró akadályokat leküzdened, mert a cél a te célod. Az útnak többféleképpen vághatsz neki. Lehetsz magabiztos, lehetsz bizonytalan, félhetsz az akadályoktól, tarthatsz az ismeretlentől. Nem tudod, milyen lesz, csak a célt, a feladatot ismered. Nem tudod, lesz-e elég erőd, nem tudod, a képességeidből mire futja. De az út mentén lehet segítőd. Ahogy minden versenyző erőt nyer a biztatásból, úgy te is erőt kapsz, ha valaki bízik benned, drukkol neked. Bízik benned helyetted is, ha néha kételkedsz magadban. Mert fontos ez. Nem elég az önbizalom, másé is kell. Így valójában nem egyedül járod az utat. És így végül nem az út győz, hanem te.

Van ilyen út.

Van a türelem…

A türelem, ami a legértékesebb dolgokhoz szükséges. Kivárni egy szépséges rózsa nyílását. Megvárni egy gondolat szavakká érését. Megalkotni egy sejtelmes mosolyt rejtő képet. Megkomponálni egy zenét, mely a Kedveshez repít. Mind-mind türelem, idő, kitartás. És hit. Hit a szeretetben, a szépségben, a csodában. Hit a türelem gyümölcsében. Hogy a türelem a legszebb gyümölcsöt termi, azt, amire vágysz. Lehet az akár egy rózsa, egy mondat, egy mosoly, egy dallam… vagy a Kedves. Akikre vársz.

Türelemmel.

Van a vágy…

Az egész ember vágya. Ami igaz testre és lélekre egyaránt. Milyen jó is az esőcseppnek, amely éppen arra járva ráhullhat. Vagy a napsugárnak, amely megpihenhet vállán. És a szellőnek, amely arcát simíthatja. Milyen jó a levegőnek, mely átjárhatja Őt, és a földnek, melyet lábával megérint. És milyen jó lenne, ha mindezt te is megtehetnéd. Ez a vágy, a Kedves megérintésére, ölelésére ébredő vágy lélekből fakad. Csak akkor igazi. Csak akkor igaz. Mert nem magad miatt szeretnéd Őt megérinteni, hanem azért, hogy neki szépet adj, örömet adj. Hogy az érintésbe beleborzongjon, kellemes érzés járja át a szívét, és soha ne akarjon kibújni ölelésedből. Mert neki ez jó. Neki öröm, neki szép, vele akarsz csodát tenni. És miközben ez a vágy vezet, veled is megtörténik a csoda. Számodra is szép és gyönyörű lesz, amit tiszta szívből, őszinte vággyal a lelkedben adsz neki. Mert ebben a vágyban a lélek vágya van benne. Onnan indul, és oda érkezik vissza. Lelked számára lesz gyönyörűség. És az Ő lelkének is.

Van ilyen vágy.

Egyszer csak meghallod…

Nem, nem őt. A zenét. A zenét, amit hallanod kell. Hallgatnod. Vele együtt. Szótlanul, mégis, többet elmondva minden szónál. Mert ez a dal kézen fog és hozzávezet. Csodálatos pillanatok. Amilyeneket még sosem éltél át. És csak ülsz és mosolyogsz… És nem találod a szavakat. Csak hallgatod a zenét, hallgatod vele együtt. (…) Ebben a dalban, a dal perceiben, érzésében, szavaiban, hangjaiban most együtt vagytok. Szótlanul. A legszebb ajándékot kapod tőle ebben a dalban.

Őt.

Nézed a vizet…

Az eget. A felhőket. A naplementét. A végtelent. A mindent. Újra. Mint már annyiszor. Lenyűgöz, elvarázsol, magával repít. Nézed, nézed, nézed. És most… most megpillantasz valamit. (…) Kirajzolódik egy arc, egy álomarc. Ő. És te csak állsz, és nem találod a szavakat ebben a csodálatos egységben. Csak gyenge kifejezéseket: gyönyörű, bámulatos, lenyűgöző. Az egyetlen arc. Amiben te már nem csak az álomarcot látod.

Hanem az álomszívet is.

Van a várakozás…

Ami sokféle lehet. Várhatsz olyasmit, amit valójában nem vársz, de mégis, kénytelen vagy, mert nem kerülheted el. Várhatsz olyasmit, ami már megszokottan érkezik életedbe, ami közömbös, ami mégis, mindig érkezik, és elviseled. De van, amikor olyasmit vársz, ami már a várakozás idején különös varázzsal tölt el. Ami életedben csak nagyon ritkán fordul elő – ha egyáltalán megadatik valaha is. Várakozás egy találkozásra, várakozás Valakire, akit ismersz, mégis, most ismered meg. Akinek tudod az érintését, mégis, most érint meg. Akinek hallottad hangját, mégis, most hallod meg. Akinek érzed szépségét, mégis, most látod meg. Akinek ismered ölelését, mégis, most öleled meg. És várod. Várod ezt a találkozást. Várod, hogy megismerd, hogy megérintsd, hogy eggyé válj vele, hogy a találkozás csodája egy másik világba repítsen.

Nem látod, nem tudod…

Szakadó eső, köd, napsütés, tomboló orkán, szelíd tavasz, perzselő nyár, tarka ősz, zöldellő erdő, azúrkék óceán… Nem látod, nem tudod. Mert háttal ülsz. Háttal az ablaknak. Amin túl ott a világ. Szakadó esővel, köddel, napsütéssel, tavasszal, ősszel, tóval, óceánnal… annyi mindennel. De te nem fordulsz meg. Nem fordulsz meg, mert félsz. Félsz attól, hogy a látvány magával ragad, és netán majd ki akarsz lépni az ajtón. Ezért inkább háttal ülsz, és azt hazudod magadnak, hogy szebb az, amit magad előtt látsz, mint ami mögötted van.

És hazudod tovább az életet.

Sokat gondolok Rád…

Akik szeretik egymást, gyakran mondják ezt a másiknak… De ha igazán, szíved mélyéből, testedből-lelkedből szereted, akkor ez a mondat csak gyenge leírása a valóságnak. Mert ha így szereted, akkor nem “sokat gondolsz” rá, hanem mindig. Sőt. Nem is gondolsz rá. Ez egészen más érzés. Folyamatosan jelen van az életedben. Ha dolgozol, ha kirándulsz, ha pihensz, ha zenét hallgatsz, vagy a madarak csiripelését élvezed, ha olvasol, vagy ha éppen kávédat kavargatod, mindig-mindig érzed a jelenlétét. Nem gondolsz rá, hanem érzed, hogy veled van, benned él.

Minden pillanatban.

Ugye gyönyörű?

A tűz, ami lobog benne. Ahogy ropognak az izzó fák, ahogy pattog a parázs. Ahogy ülünk itt ketten, szótlanul, a lángok fényében. Ahogy átölellek, s te pontosan tudod, mit mondok ebben az ölelésben. Ahogy ez a tűz, ahogy ez a meleg, ahogy ez az érzés beszél helyettem… helyetted. És mi ülünk. Ketten egy kandalló előtt.

A szívünk előtt.

Valóság épül…

… kövekből, téglából, gerendákból, megfogható, látható anyagokból. De nem itt kezdődött. Nem a kövekkel, téglákkal, gerendákkal. A valóság építése nem velük kezdődött. Hanem álmaiddal. Mert a valóság álmokból épül. A te álmaidból. Az én álmaimból. Vágyainkból. Amit belül érzel, amit belül érzek, amit akarok, amit akarsz. Őszintén. Szívből. Szívvel. Önzetlenül. Ez a valóság alapja. Minden valóságé. Az álom.

A tiéd és az enyém.

Meglátod….

… és milyen gyönyörű. Muszáj megmentened ezt a pillanatot. És már fogod is a gépet, és kattintasz. Kész a kép. Rajta egy szép pillanattal. Egy pillangóval, egy naplementével, egy tóval… ami megragadott. Amit szeretnél magaddal vinni. És albumba tenni. Egy darabkáját az élet csodáinak. De nem csak a gépeddel mentheted meg. A lelkeddel is. Lelkünk minden csodás pillanatunkat lefotózza. (…) Ez a mi legszebb kincsünk. Ez az album.

Lélekalbum.