Életem első magnója. Egy kék színű MK 25-ös. Egy csoda. Saját magnó.
Karácsonyra kaptam. Nagyon régen. Tán negyven éve. Karácsonyra
kaptam, ám nem volt meglepetés. Mert néhány héttel az ünnep előtt
anyukám megmutatta. Sőt. Nem csak megmutatta, hanem ki is
próbálhattam. Néhány napig ott állt a fiókos szekrény tetején, én pedig
teljesen belefeledkeztem. Már azt hittem, az enyém. Élveztem, hallgattam,
ismerkedtem vele. De egy napon vége lett az örömnek. Anyu fogta, és
eltette. Pedig annyira vágytam rá, hogy ott maradjon velem. De nem
lehetett. Eltette. Karácsonyig. És nekem ki kellett várnom az ünnepet. Hogy
a feldíszített fa alatt lássam viszont. Hogy akkor, az ünnepnapon legyen az
enyém. Végleg. Örökre.

Igen. Vannak az életben ilyen pillanatok. Ilyen történetek. Van, hogy
ajándékot kapsz. Aztán elveszik tőled. De az ajándék akkor is a tiéd. Nem
vehetik el örökre. Csak egy időre. És bárki bármit gondol, mond vagy tesz,
az Élet akkor is visszaadja. Mert az Élet igazságos, és semmit nem alakít
véletlenül.

Mert „két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak
akkor amikor megértek e találkozásra.” (Márai Sándor)

És mindennek elérkezik az ideje. Egyszer minden és mindenki a helyére kerül.

Hiszen “Az ember egy napon rádöbben arra, hogy az életben igazán semmi sem fontos.
Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás, csak az, hogy valaki szeresse őt
igazán.” (Goethe)

Igazán. Szívből. Lélekből. Testből. Egész lényével.
Önzetlenül. Önmagért. Elvárások nélkül. Feltételek nélkül. Azért, aki. Igen,
egyszer minden és mindenki a helyére kerül. És az lesz az igazi ünnep.

Addig pedig…
„- Csak egy világ van – felelte a leány halkan – s akik szeretik egymást,
találkoznak benne újra és újra. Találkoznak, elbúcsúznak és elmennek.

Aztán újra találkoznak, és újra elmennek, újra meg újra, míg elérkezik az
idő, amikor nem kell megváljanak egymástól többé.” (Wass Albert)

Soha többé…