A japán nyelv

“A japán nyelv pazar szókincsében nincs megfelelő kifejezés erre a
hemzsegő nyugati szóra: szeretlek. A japánok szerint ezt a szót nem kell
kimondani, mert a másik úgyis megérzi. Ha ki kell mondani, akkor már
nem is igaz.” (Zilahy Lajos)

Azt gondolom erről, hogy a japánoknak igazuk van: a másik úgyis érzi,
kimondatlanul.

Ugyanakkor a japánok tévednek: ez a legszebb szó a
világon. Ezt csak az tudja, aki nézett már a Kedves szemébe, és
kimondta: „szeretlek”. Ez a legcsodálatosabb dolog. A világon a legszebb
érzés. Akkor, ha valóban azt fejezi ki, ami a szívemben van. Ha van kinek
elmondani. És ugyan nagyon nehéz kimondani, de muszáj. Éppen az
bizonyítja, hogy mennyire fontos a másik, hogy bár nehéz kimondani,
mégis megteszed. De valójában nem is nehéz. Sőt, az ember vágyik erre.
Ha valaki ezt nem érzi, akkor nem szeret igazán. Mert ezt ki kell
mondani. Erre a szív kényszerít. Maga a szeretet. Ha a legszebb érzés
kifejezésére nincs szó, akkor nem teljes a világ. Hiába van millió szó, ha
az az egy, amelyik a legszebb érzést fejezi ki, hiányzik. Ugyanúgy, ahogy
hiába van milliárdnyi ember, ha az az egy, aki ezt az érzést kiválthatná,
hiányzik. Nem teljes a világ, nem Élet az élet. Mert ezt a szót ki kell
mondani. Őszintén, szívből kimondani ez a leggyönyörűbb dolog a
világon. A Kedves szemébe nézni, és elmondani neki. Szép dolog, ha a
másik érzi, de még szebb a szemébe nézni, és elmondani neki. Ez a
legcsodálatosabb. És a legritkább. Mert így, igaz szívből, nagyon
kevésnek mondjuk ki. Nem, nem kevésnek…

Csak egynek…

2018-04-11T10:22:19+00:00